Erdővidék az én hazám

[Demeter Zoltán]

Gyászjelentő

Isten akaratába belenyugodva tudatjuk azokkal, akik ismerték és szerették, hogy
özv. NAGY ISTVÁNNÉ
GÚZS IRMA
tanítónő
életének 86. évében 2011. április 12-én csendesen elhunyt.
Földi maradványait 2011. április 14-én 14 órakor a baróti református temetőben helyezzük örök nyugalomra.
Részvétfogadás a temetés napján 13 órától a baróti katolikus ravatalozóházban.
Szerettei

Nyugodjon békében!

[Demeter Zoltán]

Tortoma Önképzőkör

Április 19-én, kedden 18 órakor Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár termében, húsvétra készülve, hagyományos minták és a tojásírás fortélyainak ismertetését követően, azok felhasználásával tojásírást tanulhatnak, illetve gyakorolhatnak be az érdeklődők. Meghívott: Demeter Mária (Barót).
A tanulási és gyakorlási folyamathoz mindenki hozzon magával annyi főtt tojást, amennyit szeretne felhasználni.
Minden korosztály képviselőit szeretettel várjuk!


Kiállítás

Szekeres Attila István heraldikus Erdélyi közigazgatási címerek című kiállítása május 13-ig látogatható munkanapokon 8-16 óra között.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

[Demeter Zoltán]

Gyászjelentő

Szívünk mély fájdalmával tudatjuk, hogy a drága jó gyermek, unoka, unokatestvér és keresztgyermek, a nagybaconi
ifj. SZŐCS FERENC
(Ferike)
életének 8. évében hosszas és fájdalmas betegség után 2011. április 15-én elhunyt.
Drága halottunk földi maradványait 2011. április 20-án 14 órakor helyezzük örök nyugalomra a nagybaconi temetőben katolikus szertartás szerint.
Nyugalma legyen csendes, emléke áldott.
Bánatos szülei

http://www.3szek.ro/load/cikk/38449/elh ... ocs_ferike

Nyugodjon békében!

[Demeter Zoltán]

Tortoma Önképzőkör

Április 26-án, kedden 19 órakor Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár termében, a Föld Napja alkalmából szervezett találkozó keretében, Oláh Zoltán biológus (Barót) A rovarok világa címmel tart vetítésel egybekötött előadást.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!


Kiállítás

Szekeres Attila István heraldikus Erdélyi közigazgatási címerek című kiállítása május 13-ig látogatható munkanapokon 8-16 óra között.
A címerek ábrái összeségükben értelmezve magánszemélyeket, kisközösségeket, településeket, megyéket és országokat különböztetnek meg jól meghatározott jelképrendszer alapján. Ajánljuk e kiállítást rendhagyó, a történelem e segédtudományát ismertető és népszerűsítő órák megtartására is. Előzetes bejelentkezés ajánlott.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

[prókátor]

Nagybaczoni Molnár Ferenc célja az ismeretek széleskörű terjesztése, ezért szívesen hozzájárult az "Örökségünk a múlt" c. kötetében helyet kapott tanulmány közléséhez három részben.


Nagybaczoni Molnár Ferenc:

Felületes jelképgyártás
(Gondolatok Erdővidék címeréről)
(Első rész)
A jelképek igen nagy fontossággal bírhatnak egy nemzet életében. A címer pedig mint elsőszámú szimbólum, mindenkor szerepet játszott a közösségek külvilág felé történő megjelenítésénél, és tagjai egybetartozását láttató képi eszközként nélkülözhetetlen része lett a társadalmi szerveződések egymás közti érintkezésének, vagy akár össznépi mozgalmak kibontakoztatásának. A címerek milyensége, amennyiben használatuk adományozáson vagy hosszabb idejű jogszerző gyakorlaton alapul – ha mégoly tökéletlenséget mutatnak is –, kevéssé képezheti vita tárgyát. Viszont az újonnan létrehozott címerekkel szemben szigorú követelményeket kell támasztani, és amennyiben ezeknek nem felelnek meg, semmi okot sem találhatunk arra hogy elfogadásra kerüljenek. Sajnos az új címerek jelentős hányada heraldikailag, valamint eszmei és esztétikai oldalát tekintve is, alkalmatlan rendeltetésének betöltésére.
A jelenlegi Háromszék északnyugati szegletén elterülő Erdővidéknek, mivelhogy teljessége soha nem képezett közigazgatási egységet, a múltban címere sem lehetett. Alkotórészei, Miklósvár- és Bardocszékek – noha önálló jelképeket nem mondhattak magukénak – mégis használtak címerpecsétet, éspedig Miklósvárszék a vele társult Háromszéknek, míg Bardocszék saját anyaszékének, Udvarhelyszéknek címerét tette magáévá a hivatalos ügyintézést hitelesítő pecsétje gyanánt. Az ekörül kialakult helytelen értelmezések, illetőleg a tájékozatlanságból táplálkozó cselekvés eklatáns példája a közelmúltban lezajló itt előtárt eset, aminek mozgatórugóit és kihatásait analizálva, Bardocszék egyik eleve tévútra futott, mosolyt fakasztó névszármaztatásának ügyére is pontot tehetünk.
Mintegy két évvel ezelőtt, igény jelentkezett a „Történelmi” Vitézi Rend nevezetű egyesület bardoc-miklósvárszéki szervezete részéről, egy általuk a jövőben viselendő címer megtervezésére. Ehhez az említett „Rend” két tisztségviselője előzetesen kikérte e sorok írójának, mint a térség múltját is kutató szakértőnek véleményét, aki egy megbeszélés alkalmával ismertette előttük az ide tartozó előzményeket. Mármint, hogy a két korlátozott önállóságú területnek kizárólagos címere nem létezett, és miként itt már említve volt, magasabb szintű ügyintézésükben a társ-vagy anyaszék jelképeivel éltek a megyékké szervezésig, tehát 1876-ig, amikor tovább csökkent a térséghez kötődő heraldikai kellékek birtoklása iránti vágyakozás.
Nem sokkal mindez előtt az „Egyesület” jelzett prominensei felhozták egy meg nem nevezett „tanár” magabiztos állítását, miszerint Bardoc-Miklósvárszéknek (ebben az utóbbi időkig sohasem élő névformában) régebben már volt címere. A kidolgozásba előzetesen bevont fentebbi történetkutató ezúttal is felvilágosítván őket en-
nek képtelenségéről, értésükre adta a nevezett területek XIX. század eleji hamvába holt címerfelvételi kísérleteit, és a történelmi hűség kedvéért indítványozta nekik a címerhasználati hagyományokhoz való ragaszkodást. Ugyanakkor a két szék múltbeli gyakorlatában szokásos pecsétek ábrázolásaitól teljesen mentes új címer előállításáról, igyekezett lebeszélni az alapvető címertani és helytörténeti ismereteknek nyilvánvalóan híján lévő funkcionáriusokat. Ennek figyelembevételével a két széki címer (Háromszék és Udvarhely) egyesítését tanácsolta, és futólagos rajzokban különböző változatokat fektetett le előttük. Úgymint a címerek döntötten – koronával egybefogott – egymás mellé helyezését, vagy a részleges címerképeknek egy pajzsban történő összevonását.
A magasabb posztot elért vitézi elöljáró kisegítőjével egyetértésben, szinte rögtön a kétpajzsos megoldás mellett döntött, majd a vázlatot maguknál tartván egy végleges címerrajz elkészítését szerették volna elérni. Bár a kiszemelt javaslattevőt az ilyetén megrendelés, mivel új könyv kiadásával volt elfoglalva, akkor túl nagy örömmel nem töltötte el, megígérte a közreműködést.
Később jobban fontolóra véve a dolgot, a kettőzött megjelenítés félreérthetőnek látszott, mert noha nem vét a történetiség ellen és az elgondolás ekkor még kizárólag a „vitézek” lokális tömörülésének lett szánva, némelyek szemében a szóban forgó főszékek illetve megyék egyesített jelképeként is felfogható lenne. Ezért az eredeti ajánlat egyik lehetőségét képező, egyetlen pajzsba tömörített ábrázolás tűnt inkább célravezetőnek oly formában, hogy nem minden címerkép, hanem osztott mezőkben azoknak csak egyes elemei nyernek elhelyezést benne. Megközelítőleg az alábbi módozatokon:

Ami viszont már nem juthatott az érintve lévők tudomására, mert az addig nagy lelkesedést mutató páros nyom nélkül eltűnt a jellemtelenség szülte helyzet sűrű homályában, ezért az előkészületek során bevont tanácsadó, vagyis e dolgozat létrehozója részéről a megvalósítás következő lépései elmaradtak. Az erdővidéki címerügy ezzel számára mintegy fél évig feledésbe ment, de mint később kiderült, a rejtőzködő tanulatlanság malmai csendben őröltek tovább.
Néhány hónap elteltével, valamely erdővidéki intézmény vezetője a történetkutatóval folytatott beszélgetés során nem titkolt büszkeséggel újságolta, hogy Erdővidéknek immár van címere. Majd a számítógépéből hamarjában kinyomtatva, érzékelhető valósággá tette a bizonyítékul szolgáló címerrajzot. A pajzsban egy némileg szokatlan testtartású párduc volt látható fő címeralakként.
A meglepett történész okokat firtató érdeklődése után az intézményvezető védelmébe vette a párducot, és azt Bardocszék elnevezésével hozta összefüggésbe. Ennélfogva a címer alapját, ez a sokaktól eddig is mulatságosnak tartott etimológiai tézisferdület képezte. Mint beszámolójából és a közvetett adatok összerendezéséből kiviláglott, a vitézségi kettős annak idején a jelen tanulmány szerzője által rögtönzött címer vázlatát megmutatta az itt már említett titokzatos „háttértanár”-nak, aki önmagából sebtében kifejlesztett szaktudással kijelentette, hogy az kivitelezhetetlen, és papírra vetésének elvégzője, azaz a korábbiakban jelzett historikus, amúgy sem ért az ilyesmihez. Majd előbb Kósa Bálint linóleummetszőhöz, míg a későbbiekben is anonimitásba burkolódzó professzorunk ismételt személyes becsatlakozása révén, Háromszék megye heraldikusához kopogtattak be a címerállítás nemes feladatának vállalása érdekében.
Ez önmagában nem lett volna baj. Egy jó címer megalkotását, általában érdemes több hozzáértő bevonásával folytatott tanácskozásnak megelőznie. Sajnos itt nem erről volt szó, inkább ennek elkerülése lett szorgalmazva valakik által, szembefordulván a közösségi érdekekkel. Másfelől pedig az etika ide vonatkozó minimális követelménye sem érvényesült, ami szerint, ha egyéb utat kerestek a tervezésre, erről az előzőleg hasonló szándékkal megkeresett szakembernek legalábbis időben történő értesítése lenne elvárható. De jobban jártak volna úgy, hogy emellett, átpártolásuk után az e téren jártas előbbi kutató felé legalább véleményezésre bemutatják a másik kiválasztott egyénnel létrehozandó címer tervezetét, és akkor talán csírájában elfojthatóvá válik, az öszszefüggések láttán nemkívánatossá lett rajzolatnak erdővidéki jelképpé erőszakolása.
Csakhogy az újonnan felépített címert, az említett Vitézi Rend helyi csoportjának egyáltalán nem követendő példája nyomán, utóbb önfeledten magáévá tette még egykét kulturális egyesület, és kereskedelmi forgalomba került reklámcikkeken szintén bárkinek szemébe akadhatott. Jellemzően az eluralkodott meggondolatlanságra, felkerült azon újság címlapjára is, amelyben a megrendelők egyike-másika, írásait rendszeresen közreadja. Valamint a Vitézek széki társulása az egészet megfejelte azzal, hogy ünnepi összejövetelein e címerrel ellátott zászlóval díszeleg, amivel nem zajlik egyéb,mint a kultúrára végzetes szemléletrendszerrel keveredett sokoldalú képzetlenség, továbbá ez esetben elégtelen tervezői ismeretanyag lobogóba foglalt pajzsra emelése.
Akkor hát vegyük szemügyre az ominózus címert: Kerektalpú (dobor) pajzsban a talprészen hullámos ezüst pólyával osztott kék mező felső nagyobb hányadán, a
pólya bal felének közepétől növekvő természetes párduc, jobb mancsában egyenes ezüst kardot, baljában meseszerűen nagyra méretezett levélzetű ezüst tölgyágat tart. A pajzsfő jobb szélén arany nap, vele szemben ezüst újhold kapott helyet. A pajzson drágakövekkel díszített heraldikai korona nyugszik.

Címertanilag – a párducnak mint erdővidéki jelképnek jogosulatlanságától eltekintve – első pillantásra kevés kifogás emelhető ellene. Tetszetősnek is mondható, melyen alig lehet csodálkozni, a macskafélék feltüntetése majdnem mindenkor ezzel jár. Az oroszlán amúgy a címertervezés Jolly-Jokere, ezért ha csökken az ihletettség vagy elfogy a munkakedv, különösebb következmény nélkül pajzsra léptethető. Századokkal ezelőtt Nyugat-Európában az a mondás
járta, akinek nincs címere, oroszlánt tesz pajzsára, de a közigazgatási címerekkel már nem szabad ilyen elnézőnek lenni, ezek sokkal több szellemi ráfordítást követelnek.
Néhány részlet kivételével a párducos verzió elfogadható címere (emblémája, logo-ja) lehetne valamely, lehetőleg Erdővidéken kívüli településnek, társaságnak, egyesületnek, cégnek, és így tovább. Ami így is kifogásolható benne, az a tölgyfaág eltúlzottságán felül (majdhogynem kilóg a pajzsból), főleg a párduc alakjához kötődik. Az állat háta – az általunk látott rajzon ‒ nagyobb homorulatot kíván, farka mintha kissé a hátából nőne ki, bal első lábának töve aránytalanul vastag, szélesebb a hátsó combjánál, a feje enyhén kígyószerű. Ujjainak körvonala, valamint testének foltossága elnagyolt, nem természetes, ugyanakkor stilizáltnak sem nevezhető. A bot-kinézetű kard helyett is másfajtát adnánk a kezébe, de a doborpajzs sem biztos hogy a legjobb kerete e képi együttesnek. A rajta lévő korona pedig az egész címerhez viszonyítva összezsugorított, és szabálytalan állású, mert az ilyen jellegű koronákat térben kell láttatni. Meglehet a tervezőnek efféle szándéka volt, a kicsinyített fej-éket szemlélve ez mégsem észlelhető. Ezek nem annyira súlyos hibák, és könynyen kijavíthatók.
A címerre nézve, erdővidéki szemszögből azonban nem ezek jelentik a valódi problémát. Hozzáfűzött magyarázatában a tervező, Bardocszék 1816. évi, és Miklósvárszék 1833-ban szerkesztett pecséttervére hivatkozik, amelyek alapul szolgáltak a mostani címernek fenti formába öntéséhez. Érdemes lesz lentebb belelapozni ezekbe a dokumentumokba.
Ahogyan arról már volt szó, mindkét kis szék a felettes közigazgatási szerveződés címerét tette meg pecsétjéül. Ennek ellenére a XIX. század első harmadában ná-
luk is felmerült az önálló címerre való áttérés óhaja, ami a Főkormányszékhez intézett kérvényezésekben öltött testet. Azonban e törekvések, ha nem is egyféleképpen, de csaknem azonos végkifejlettel, eredmény nélkül zárultak. Vagyis a tervezői hivatkozás szakmailag részint helytelen, merthogy egyik beadvány sem nyert elfogadást, és e tervezetek címerként mutatkozó önkényes használatba vételének sincs nyoma. Más megközelítésben pedig, a miklósvárszékiből szinte semmi nem lett feltéve az újraszabott pajzslapra. Bardocszéknél ebben az értelemben még tervezetről sem beszélhetünk, mindössze a hatóságok félrevezetésének kísérletét említhetjük egy erre szakosodott egyén részéről.
Az említettek előzményét képezte egy 1779. esztendei felsőbb utasítás, minek értelmében a Főkormányszékhez vizsgálatra bekérték többek közt Miklósvár- és Bardocszék pecsétjeit. A felküldött viaszpecsét lenyomatok Három- és Udvarhelyszék pecsétjeivel mutatnak egyezést. Az eljáró főtisztviselők (Gróf Bethlen Miklós és Teleki Károly) ezeket jónak, az előírásokat mindenben követőnek találták, és használatuk engedélyezésének támogatásával továbbították a bécsi kancelláriához. Endes Miklós Csík-Gyergyó-Kászonszékekről írt művében, mindkét részről ugyanez évben felterjesztett (az előbbivel azonos ügyiratszámú) külön pecséttervezetet hoz szóba, melyeknek rajzolata előttünk ismeretlen. Szerinte ez a Guberniumnál nem talált egyetértésre és más változat benyújtására szólították fel a székek vezetőit. Erős a valószínűsége, hogy az emiatt kétfélének tűnő iratok tulajdonképpen egy okmányt takarnak, és az utóbbi hivatkozás tévedésre vagy rossz okirat-megfigyelésre vezethető vissza, mivel ilyen töltetű beadvány a kormányszervnél eddig nem volt felfedezhető. Így az önálló pecsétek kérelmezésére még évtizedekig nem kerítettek sort.
Ezek után vessünk pillantást először Miklósvárszék későbbi „címertervére” és töredékben fennmaradt kísérőirataira. A széki tisztség 1833 júniusában tett felter-
jesztésében, saját közhitelű pecsét rendszeresítésére kért engedélyt, mire a Főkormányszék, válaszában a leendő pecsét részletes ismertetésének megküldését szabta előfeltételül. Szeptember hónapban a miklósvárszékiek eljuttatták elképzelésüket a Guberniumhoz, ami nagyjából a következőkben állt: A kör alakú pecsétmező közepén egy várra emlékeztető épület emelkedik (Miklós-vár-szék nevének eredőjeként) térben elhelyezve. E vár alatt hullámos vonalú sáv húzódik (A széket övező! Olt folyót jelezvén), aminek felső szegélye várfalhoz hasonló fogazással!
képezi a partot. A vár mindkét oldalán és folyó túlpartján különböző facsoportok láthatók, mint Erdővidék jelképei. Jobbról fent a nap, bal felől a fogyó hold, és a vár felett felhő lett a keret íve alatt elrendezve. A pecsét köré a „Nemes Miklósvárszék Pecséttje 1833” feliratot akarták bemetszeni.

[prókátor]

2011.05.12. 17:38-i bejegyzés (Örökségünk a múlt c. könyvből, a „Felületes jelképgyártás” jelzetű tanulmány folytatása)

II. rész

A pecsétterv szimbolikája elméletileg elfogadható lehetne a szükségtelen felhő, a címerbe ritkán való facsoportok, és az Oltnak mint a széket övező vízfolyásnak kiiktatásával illetve megváltoztatásával. (Hiszen az Olt nem övezi Miklósvárszéket, hanem nagyjából egyharmadán határolja). Ezen túlmenően a többdimenziós ábrázolásmód is ellentmond a címertani előírásoknak, továbbá a kivitelezés formailag és minőségében annyira elmélyültséget nélkülözőnek hat, hogy emiatt minden magára valamit adó szemlélőnek elmehet a kedve egy effajta pecsét komolyan vételétől.
Ilyesmi mehetett végbe a korabeli elbírálók lelkében is, mert noha az ügynek ezt követő szakaszáról nem található feljegyzés, a miklósvárszékiek legfontosabb ügyeiknél az elkövetkezendő időkben is ugyanúgy Háromszék címerét pecsételték kiadványaikra, mint azt előzőleg is tették. Az illetékes erdélyi kormányhivatalnokok nyilván józan megfontolással inkább elutasították a gyermekrajzok nívóját aligha felülmúló tervezetet, semmint felvállalták volna a jóváhagyás ódiumát. Miklósvárszéknek nem született külön pecsétje, és így címere sem.
Ennél jóval bonyolultabb, és érdemileg a mintájára megfaragott mostani Erdővidék „címerrel” mutatkozó összefüggései okán elemzésünk szempontjából sokkalta lényegesebb, Bardocszék ál-címerpecsétjének nem mindennapi története.
Nagyajtai Cserey Sámuel bardocszéki alkirálybíró és Fülei Boda István jegyző, 1816. augusztus 2-án keresetben fordult gróf Bánffy György gubernátorhoz, miszerint egy Száldobosi Papp János nevű professzornak Magyarországra menő útja közben július 25-én Segesvárról hozzájuk eljuttatott leveleit, és egy Bardócszék elnevezésére utaló pecsétnyomót is mellékelve, állásfoglalását kérték azokkal összefüggésben. Az egyik levélben Sz. Papp János azt hangoztatta, hogy a pecsétnyomó eredetijére „egy levéltárban” talált rá, amelyet hazafiúi indíttatásból „kiújíttatott”, a kolozsvári Főkormányszéknél (Gubernium) előzetesen bemutatta, és ottani helybenhagyása birtokában Bardocszéknek ajándékozza. A pecséten, folyóparti fák tövében szunynyadó párduc lett fő címeralakká téve.
Cserey alkirálybíró hozzáfűzőleg megjegyezte, a pecsétnyomónak hitelesítő eszközként elfogadásához nem tartják elegendőnek az ajándékozó nyilatkozatát, ezért kérik írásba tenni az általa bizonygatott guberniumi megerősítést, ha egyáltalán volt ilyen, mivel valóban szükségük lenne saját pecsétre az ügyintézés során.
A másik ugyanolyan keltezésű levélben, Sz. Papp János a pecsétnyomó tartalmi hihetőségének mintegy alátámasztásául, kioktatóan közölte a szék vezetőivel Bardócszék néveredetének történetét. Mint írta, illik tudni, hogy a szkíta őseink egy párducot hoztak erre a vidékre, aki itt megfiadzott, és attól kezdve Párdocnak íratott e hely, majd a könnyebb hangzás érdekében Bardocra módosult. Ugyanitt említi, hogy levelet kapott felesége betegségéről és sürgősen vissza kell utaznia Magyarországra, így nincs lehetősége személyesen találkozni szülőföldjének elöljáróival.
A levelek a későbbi vizsgálatoktól függetlenül, több ponton eleve gyanakvást kelthetnek. Nem derül ki mit keresett Sz. Papp János uram Erdélyben, ami alatt csak úgy mellékesen Bardocszék „pecsétjét” hordozta magánál, hogy átnyújthassa azt a vicekirálybírónak. Nincs több világosság abban sem, hogy milyen- és hol lehet ama bizonyos „egy levéltár” ahol ráakadt a pecsétnyomóra. Kételyeket ébreszt az engedélyeztetés elbeszélésének fonáksága is, a Főkormányszék eljárásaiban a szóbeli határozatközlést elképzelhetetlennek jelenthetjük ki. Ami pedig a párduc idehozatalát és nevének Bardocra egyszerűsödését illeti, az minden indoklást mellőzve is nyugodtan az álmok és mesék birodalmába utalható, a szkíta ősfoglalással való összepárosításával egyetemben. Az telegdi székelyeknek Bardocszék területére érkezése, a XIII. századra tehető. A képzeletbeli szkíta párduc akkoriban – amennyiben persze még életben lehetett – többszáz esztendejével a háta mögött, utódkihordásról csak helylyel-közzel ábrándozhatott.
Máskülönben a párduc-legenda nem volt ismert Sz. Papp János színre lépése előtt, amit Középajtai Benkő József is kétségtelenné tesz Filius Posthumus-ában. Mint írja, Bardoc nevének okát nem tudja, és mások sem tudják. Eszerint tradíciókon nyugvó alapja mindennek nem lehetett, merthogy a Bardocon született és a későbbiekben szintén Erdővidéken működő Benkőnek, arról hallani kellett volna. A bardocszéki elöljáróság előtt sem csengett ismerősen az eléjük tálalt, szerencsére akkor még kudarcra ítélt ostoba kitaláció. Attól fogva kezdhetett elterjedni, feltehetőleg Benkő József majdani szerepvállalásával, hogy a felbukkant „professzor” időskorára nekilátott Bardocszékkel újfent kapcsolatokat ápolgatni. Az sem zárható ki hogy fordítva volt, Benkő sugallta ezt – miután nem talált egyéb magyarázatot – Sz. Papp Jánosnak, aki nem éppen tisztességes célzattal ilyenformán próbálta meghonosítani sokszázados népi hagyománynak semmiképpen sem tekinthető sajátos elméletét. (Orbán Balázs Benkő Józsefnek tulajdonította a párduc-Bardoc párhuzamot). Viszont legalább megtudhattuk, ki(k)nek a gondolataiban termett e sokaknál megértő fülre talált máig ható tévhiedelem.
A dús fantáziával megáldott mester hamarjában végbement távozása Segesvárról, ugyanígy fenntartásokra ad okot. Sz. Papp János Magyarországról jött levelet említ ennek előidézőjéül. Vajon miként érte utol menet közben ez a levél? Úgy véljük sehogy. Inkább el kívánta kerülni a közvetlen érintkezést Bardocszék tisztségviselőivel, semmint kellemetlen kérdéseket tehessenek fel neki, és tapasztalt mellébeszélőként nem eshetett nehezére ehhez jól csengő ürügyet találnia. Ha azonban már hosszabb ideje Segesváron tartózkodott, minden további nélkül nem egyszer megtehette volna a néhány órás kiruccanást Bardocszékre, és onnan vissza.
De ne vágjunk egészében a dolgok elébe, mert nem várt fordulatokat hozott magával N. Cserey Sámuel királybíró, és F. Boda István nótárius jeladása a Főkormányszék felé.
A Gubernium, rövidesen megadott válaszában egy Koszta nevű tanácsnok állásfoglalására alapozva, mint hiteltelen eszköznek, megtiltotta a pecsét használatát Bardocszék számára.
Néhány nappal később Száldobosi Papp János Kolozsvárról írt levelében, Bánffy György kormányzótól – állítása szerint ismételten – útlevél kiadását kérte, mivel egy árvízben úti ládája irataival együtt odaveszett, és életének megmaradása is hajszálon múlt.
Koszta tanácsnokban újabb gyanút ébresztett a két ügy egybevágása és indítványozta, hogy a folyamodót hallgattassák meg az alábbiak vonatkozásában:
1, Honnan szerezte a Bardocszéknek ajánlott pecsétet.
2, Melyik levéltárban találta.
3, Milyen útlevéllel jött Erdélybe.
4, Hol veszítette el.
Továbbá ezekről jelentést kért az eljárásba bekapcsolódó tisztviselőktől. Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. Az útlevél utáni érdeklődés nem lehetett véletlen. Minden bizonnyal keresni kezdték az elveszett okmány állítólagos kiadásának nyomait, és úgy tűnik ez eredménytelen maradt. Sz. Papp János ekkor sem mondott igazat, valódi iratok nélkül nyomult Erdélybe elvetemült tetteinek végrehajtására. Másik hátulütője a dolognak, ami viszont elkerülte a Főkormányszék hivatalnokainak figyelmét, kolozsvári tartózkodásának ténye, amely azért szúrhatott volna szemet, mert néhány héttel azelőtt Cserey Sámuelnek még azt üzente, hogy felesége váratlan haldoklása miatt azonnal Magyarországra kell sietnie. Ezzel szemben beadványa bizonysága szerint, azóta is Erdélyben töltötte hasznosnak éppenséggel nem nevezhető szabadidejét. A „nyári nagy árvíz” pedig amelyben mindenével majdnem odaveszett, joggal válthatná ki a meteorológusok fejcsóválását. Ezen évszakban hasonló természeti csapás, akkortájt elhanyagolható eséllyel bírt. (Sz. Papp János előadásában meg a teljességgel elvetendő abszurditás kategóriáját fedi le).
Három napra rá augusztus 30-án, Enyedy László mint az eljárással megbízott titkár és levéltárigazgató, írásban számolt be a fejleményekről. Eszerint ki akarta hallgatni Sz. Papp Jánost, aki Kecskeméthi József szabó házában szállt meg Kolozsvárott, de onnan nem sokkal előtte Magyarország felé eltávozott. A szabó elmondása alapján Sz. Papp azzal jött hozzá, hogy egy Pesten lakó szintén Kecskeméthi nevű egyén meghatalmazásából, a családi nemeslevél másolatát szeretné tőle megkapni az ottaniak leszármazásának bizonyítására. Kecskeméthi nem engedte elvinni az okiratot, ezért a házban másoltatták le, de ennek hitelesítése a Gubernium két fogalmazója részéről elmaradt. Sz. Papp János ekkor a munkadíjjal örökre késedelembe esvén, a kópiával Magyarországra indult, ahol illetőségi helye – mint mondta – Pest mellett Halapon van (ma Cserháthaláp, amely nem éppen Pest közelében fekszik – a szerző megjegyzése). Ezt követően Enyedy még a kolozsvári királybíróval és rendőrigazgatóval is kerestette, de sikertelenül.
Koszta tanácsos 1816. szeptember 7-i feljegyzésében írja, hogy mindezek miatt a magyarországi Helytartótanács közreműködését látná célszerűnek. Amire a Gubernium szeptember 16-án kelt, budai Helytartótanácsnak címzett levelében öszszefoglalva az előzményeket, annak segítségét kérte Sz. Papp János kihallgatására a pecsét, az útlevél, és a címereslevél másolatának tárgyában.
A Kecskeméthi-féle nemesi okirathoz tapadó rendellenességeknek nem volt közük a pecsétnyomó körüli bonyodalmakhoz, de az itt ugyanúgy tapasztalható trükközéses magatartás, a módszerek egyöntetűsége, a gyors távozások, és a hatóságokkal való közvetlen találkozás kerülése jól mutatja, hogy tisztességesnek bajosan mondható, hátsó szándékoktól vezérelt eset forgott itt is fenn.
Budán a Helytartótanács október 22-én elrendelte Sz. Papp János felkutatását, először Pest megyében, amivel egy közel három évig tartó hajsza vette kezdetét.
A Pest megyei alispán három hét múlva jelezte, miszerint Halap Nógrád megyében van, a gyanúsítottat ott keressék. Mire a Helytartótanács megismételte utasítását Nógrádnak címezve.
Gróf Erdődy József bécsi magyar királyi kancellár 1817. május 19-én állásfoglalást kért a Helytartótanácstól, mivel Sz. Papp János írásban fordulván az uralkodóhoz az iránt esedezett, hogy a pecsét ügyében ne tartóztassák le, hanem szabadságában megmaradhasson. Erre tekintettel a budai kormányhivatal leiratban szólítot-
hallgassák ki. ta fel Nógrád megye tisztikarát, minek alapján a gyanúsítottat szabadlábon hagyva
Javában folyt a két felöl indított nyomozás, mikor ugyanezen év augusztus 28án a vádlottnak József nevű fia is az ügymenetbe avatkozott. Bánffy gubernátorhoz írt hosszúra eresztett levelében apja védelmére kelvén, megismételte annak előadását önnön hazafias indíttatásáról a pecsét felkutatása terén. Ám ezúttal nem „egy levéltárat”, hanem egy „Scithonologia” című Londonban megjelent kétrészes könyvet téve meg a pecsét – immár csak rajzának – lelőhelyéül. Ugyanakkor hazug latornak nevezte F. Boda István bardocszéki jegyzőt, mert meg merészelte mondani az igazat, mely szerint Bardosszék soha nem volt címerét Sz. Papp János csak kitalálta, majd önhatalmúlag, megtévesztési szándékkal tétette a pecsétnyomóra. Ezenkívül a velük állítólag atyafiságban álló Bodát igyekezett befeketíteni, mondván hogy az, a családi birtok megkaparintása céljából rágalmazza őket.
Közbeiktatott még egy zavaros történetet valami belga ezredesnek 1701-ben az Olt menti Apácán született fiáról, aki külföldi akadémiákon végzett tanulmányai
után, ottani tanulótársával együtt Angliától nekik adott megbízatással keleti kutatóútra indult régi írások összegyűjtése végett. Huszonkét évi gyűjtőmunka elteltével vissza óhajtottak térni, és hajóra szálltak. Útközben a hajdan Apácán világra jött tudós meghalt, de előtte meghagyta a másiknak, hogy a háromzsáknyi egybeszedett iratot – közöttük Szkítiára! vonatkozóakat – a brit Akadémia adja át az ott tanuló magyar ifjak egyikének, nemzete javára fordítandó. Akkoriban nem volt erre érdemesebb egyén az édesapjánál (Sz. Papp Jánosnál), ezért ő kapta meg a gyűjteményt, és mi mást tehetett volna, elküldte azt Benkő Józsefnek, aki tudományos tárgyú könyveinél ezeknek kimondhatatlan hasznát vette.
Ennek az elbeszélésnek semmi köze nem volt a pecséthez, vagy a szorosan vett akörüli eseményekhez. Minden bizonnyal az apa önzetlen nagylelkűségének és becsületességének kihangsúlyozására lett ilyenné kerekítve, még akkor is, ha netán volt némi (részünkről erősen megkérdőjelezett) alapja. Úgy lehet, a megírt regényes
előzmények valóságtartalma nélkül, fiával közösen alakították így a cselekményt abból a feltevésből, hogy a hatóságok szemében egy ennyire komoly ember nem mutatkozhat pecséthamisítónak és mások félrevezetőjének. Mindenesetre e levél olvastán kijelenthetjük: a fiú nem maradt el apjától a felszínre tört képzelőtehetség színvonalában.
Árulkodó ellentmondásoktól ezen írás sem mentes. Azon felül, hogy a fennen hirdetett eredeti pecsétből eddigre csupán rajzolat lett, a feltalálás színteréül megjelölt könyv hallatán is kétkedő gondolatok torlódnak fel az olvasóban. E „szkíta” kétkötetes, nem szerepel egy nyilvántartásban sem, bár ettől még régebben létezhetett, azonban ha bármely akkori kiadvány tényleg tartalmazza Bardocszék címerét, kiaknázva az adódó lehetőséget, a Száldobosi Papp családnak első dolgaként jelentkezett volna, hogy ártatlanságuk igazolásául, prezentálják a Főkormányszéknek. Hacsak nem – és a prókátorként fellépő fiú szavai így is értelmezhetők – saját kezűleg írta a nevezett művet, ami eleve figyelembevehetetlenné teszi azt.
Nem kevésbé kirívóak a csatolt „történet” időrendi eltolódásai. A két keletre indított állítólagos tudóst hazafordulásukkor is ifjaknak nevezi a levélíró, pedig mikor nem sokkal ezután Sz. Papp János Benkő Józsefnek úgymond elküldte a „tudományos” iratanyagot, az „ifjak” életben maradt egyike körülbelül hetvenöt éves lehetett. Ugyanitt a nem éppen makulátlan indíttatású professzor fia, Benkőt apja gyermekkori nevelőjeként tünteti fel, miközben legfeljebb öt év különbség volt közöttük. A nevelőséget fizikailag is majdnem lehetetlennek vagyunk kénytelenek tartani, mert az említettek, gyermekként efféle viszonyban azonos helyen egyidejűleg nemigen tartózkodhattak. Benkő egyetlen művében sem tudat minket arról, hogy Sz. Papp családdal bensőséges viszonyt ápolt volna, amelynek tagjai azonban halála után kéthárom évvel, azt terjeszthették erről, amit csak akartak.
A beadvány kieszelői nem voltak elég körültekintőek, mert azzal hogy magyarázkodó levélírásba fogtak, önmagukról rántották le a leplet. Ellenkező esetben a főszereplő
Sz. Papp János alighanem a hivatalos szervek előtti megjelenést választja az idegfeszítő rejtőzködés helyett.
Sz. Papp József jól ismerhette azt a politikai és hadászati alaptételt, miként legjobb védekezés a támadás, mert előadása végén sérelmeik nyomatékául a kormányzót arra kérni bátorkodott, hogy Bardocszéket a törvények útjára igazítsa. Mi több, ahogyan ez írásából kibontható, bűnpártoló levelét „ajándékkal” is nyomatékosította,
reményében. Amint a későbbiek igazolják, e szándék foganat nélkül maradt. tehát a megvesztegetés bevált tartozéka szintén be lett vetve a kedvezőbb elbírálás
Nem sokkal később a vádlott másik fia, a bródi határőrezred hadnagya is kisebbíteni próbálta apja visszaéléseit egy a Helytartótanácshoz küldött megközelítőleg ilyesféle, de rövidebb és visszafogottabb levélben. Ebben már nincs szó angol kiadású Scithonologiáról, még csak levéltárról sem, hanem inkább tartalmazza már a pecsét saját elképzelése szerinti legyártatásának áttételes és óvatos beismerését, de azt is csupán mint a Bardosszékiek felkarolásának érdekében álló jótéteményt.
Pár hét múlva Sz. Papp János üzenettel járult Sréter nógrádi főszolgabíró elé, amiben azt írta, hogy annakidején Nógrád megye jegyzőjétől kért útlevelet, eredménytelenül. (Nincs kifejtve miért, de feltehetőleg a többi nyilatkozatával egybehangzóan ez sem volt igaz, emlékezzünk vissza Bánffy gubernátornak írt, árvizet emlegető útlevél-folyamodványára). Továbbá hangsúlyozta, hogy a pecsétnyomót ő semmiképpen sem lophatta el Kovács László bardocszéki asszesszortól, mert nem járt a házában. Amivel megint önleleplező aknára futtatta magát, mert ez a vád nem hangzott el vele kapcsolatban, és az ilyen figyelemelterelő manőverek a hivatásszerűen működő megtévesztők módszereire vallanak.
Hogy az erdélyi Főkormányszék e komolytalan mentegetőzésektől mennyire nem befolyásolható állásponton volt, tükröződik az erre nyilvánított október 8-i véleményezésben, ahol megalapozatlannak minősítvén e kérelmet, mint amellyel nem érdemes foglalkozni, az irattárba süllyesztették.
Magyarországon ezalatt sem szünetelt a felderítés folyamata. Hat hét elteltével november 18-án, Nógrád megye a Helytartótanács vezetőjének, József nádor főhercegnek szóló jelentésében előadta, hogy Sz. Papp Jánost nem sikerült megtalálniuk.
A Helytartótanács 1818. január 13-án értesítette Pest megye alispánját a körözött pecséthamisító tudomásuk szerinti lakásáról, ami eddig Vácon volt, ahonnan Budára költözött, ezért mielőbb ott kerestessék.
Március 24-én Szentmihályi László alispán jelezte a Helytartótanácsnak, hogy Száldobosi Papp Jánost nem lehet fellelni, mert a nevezett állandóan változtatja lakhelyét. Ennélfogva úgy véli, mivel a kétes pecsétet Bardocszék uralkodói engedély hiányában úgysem teheti hivatalossá, nem érdemes tovább kutatni utána.
Ezt szem előtt tartva, és másfél esztendei hiábavaló kézrekerítési erőfeszítés után, 1818. április 7-én a magyar Helytartótanács nevében gróf Brunsvik József országbíró az erdélyi Guberniumhoz intézett átiratban közölte, hogy a Pest megyei alispán jelentése alapján Sz. Papp János nem fellelhető, ezért a pecsétről, az útlevélről, és a címereslevélről nem lehet őt vallomástételre bírni, így az ügyiratot visszaküldik Kolozsvárra. Valamint tudtukra adta, miszerint Sz. Papp János alávaló személy, a pecsét érvénytelennek tekintendő, és másképpen is csak a fejedelem külön jóváhagyásával lehetne hatályos, amire a jelzett személy mint megátalkodott ember soha nem tehetne szert, de hajlott korára tekintettel javasolják kerestetése felhagyásának fontolóra vételét.
Azonban mégsem ekként történt, mert közben május 8-án Nógrád megye tudatta a Helytartótanáccsal, miszerint szolgabírái kiderítették, önnön magának és fiának leveleiből, hogy Sz. Papp János Budán tartózkodik, miként az Sréter László főszolgabíró mellékelt jelentése is világossá teszi.
Rövidesen Pest megye alispánja állt elő azzal a vizsgálatai során elért eredménnyel, mely szerint egy Falka Sámuel nevű zsidó személy segédkezett a pecsétnyomó elkészítésénél. Erre fel a Helytartótanács utasította az egyetemi nyomdát Falka előkerítésére és kihallgatására, csakhogy az e vonalon végzett lépésekről nem találhatók feljegyzések.
A kolozsvári Főkormányszék Csedő nevezetű hivatalnoka, május 2-án a Budáról jövő iratokhoz csatolt véleményében, Sz. Papp János saját fogalmazványait – fiának apja bűneit takargató levelével együtt – nem tartotta hitelt érdemlőnek, és az aktákat levéltárba helyeztette.

[sniker234]

[Demeter Zoltán]

Tortoma Önképzőkör - Ráadás

Május 20-án, pénteken 19 órakor Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár termében Pető Mária fizikus (Barót - Sepsiszentgyörgy) CERN, LHC és a WWW, avagy hogyan kerül a csizma az asztalra címmel tart vetítettképes előadást a genfi részecskefizikai kutatóintézetről.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

[prókátor]

Nagybaczoni Molnár Ferenc

Felületes jelképgyártás III. rész.

Pest és Nógrád megyében azért folytatódott a keresés. Sz. Papp János ugyan nem került elő, de elkövetett cselekményeit hatástalanították, a pecsét zár alá lett vonva. További jogsértéseinek lehetősége alaposan leszűkült, előreláthatólag nem jelentett újabb veszélyt.
Azonban egy váratlan alkalom kezére játszott az üldözés sikerességéről már lemondó hatóságoknak. A kállói (Nógrád megye) falubírák véletlenül rábukkantak az ott bujkáló Sz. Papp Jánosra, és azonnali elfogása után őt a balassagyarmati megyeházára kísérték, ahol Sréter László főszolgabíró 1918. augusztus 25-én kikérdezte a két évvel korábban felvetődött vádpontokra nézve. A szavahihetetlenségéről elhíresült tanár tagadta az ellene felhozottakat, amelyekre nézve megismételte az általa eredetileg Bardocszék alkirálybírájának leírt változatban szereplő valótlan részletek sorozatát. Igaz óvatosabban nyilatkozott, levéltárat és régi könyveket ő sem emlegetett a pecsét lelőhelyeként, mindössze annyit ismert el, hogy azt ő készíttette el Budán. Az útlevél-vétségre vonatkozóan elterelő köntörfalazásba kezdvén úgy nyilatkozott, nem adott senkinek effajta okmányt. Holott nem is ez volt a nekiszegezett kérdés, vagyis ezzel közvetve elismerte, miszerint sajátján kívül másoknak is hamisított ilyen dokumentumokat.
A kihallgatás befejeztével, több mint féléves ismeretlen tartalmú szünet következett, majd 1819. április 19-én Sréter főszolgabíró az írásbeli vallomást átadta a megyei elöljáróságnak. Ők július 13-án továbbították a Helytartótanács felé, ahonnan augusztus 31-én az tájékoztatásra uralkodóhoz (akinek nevében herceg Koháry Ferenc szeptember 27-én további jelentést kért a vizsgálatról) és egyidejűleg az erdélyi Főkormányszékhez lett postázva.
Itt ismét Csedő kezébe érkezett az ügyirat, aki október 1-jei értékelésében kifejtette, hogy a buta és megrögzött csaló Sz. Papp János vallomásának semmi értéke nincs, ezenkívül Sz. Papp József által az apja érdekében írt levél másolatának mint kiegészítő bűnjelnek Budára küldésével, az eljárás folytatását célzó felterjesztését kéri.
Ezzel egyetértve október 14-én a Balásy vezetéknevet viselő (valószínűleg) guberniumi tanácsos válaszolt a Helytartótanácsnak, melyben értesíti a magyar főhatóságot a pecsét levéltári elzárásának megtételéről, valamint hogy Kecskeméthy József szabó nemeslevele nem lett átadva a csaló Sz. Papp Jánosnak, az elvitt másolat pedig nem szabályszerű, igazolásra alkalmatlan. Azonban, mivel nem lehet szó nélkül hagyni fiának, Józsefnek vakmerőségét, mellyel őt 1817. augusztusi levelében valótlanságok állításával védelmezni merészkedett, az ügy további viteléről gondoskodni szíveskedjenek.
A Helytartótanács 1819. december 21-én kelt levelében kérte az erdélyi Főkormányszéket, hogy Sz. Papp Jánost és fiát Józsefet, tartoztassák fel ha Erdély területén lennének. Ugyanilyen értelemben szólították fel Nógrád megyét, az említettek őrizetbe vételére.
Itt viszont megszakadnak az ügymenet további fejezetének forrásai. Nem ismerjük, hogyan zárult az akárhogy nézzük mégiscsak bűnözésre vetemedett vétkes lélek sorsa. Esetleg nem találtak rá többé, vagy az állandó feszültségben élés felőrölte idegeit, minek következtében életét vesztette.
Sz. Papp János eléggé el nem ítélhető cselekedeteinek indítékait keresve – életének hézagos ismeretében –, csupán feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Valószínűleg kevés elismerés jutott osztályrészéül az idők során, nem hozott létre maradandó műveket, és mindennek összegzése után dönthetett akként, hogy világra segít némely a fejében fogant dolgokat, amelyeket majd az utókor, legalábbis mint felfedezőnek a nevéhez köthet. Erre ösztönözhette veleszületett képessége a nagyotmondásra, és magas fokú hajlama a törvényesség sutba vetésére. Ezirányú tevékenysége vakvágánynak bizonyult, az éber adminisztrációnak köszönhetően időben lelepleződött. Hogy a ködbe vesző történelem ilyen típusú egyéneihez köthető termékek befogadására korunkban viszont bőségesen akad hajlandóság, a tárgyalt (ál)címer újjászületése és felkarolása folyamán beigazolódott.
A képzeleti kalandozást illetően Münchausen bárót, míg bűnügyi viszonylatban Strassnoff Ignácot a hírhedt szélhámost megközelítő Száldobosi Papp János „professzor” fia és követője József, vagy erre a névre hallgató egyéb hozzátartozója, Mikszáth Kálmán jóvoltából más összefüggésben a szépirodalomba is bekerült. A „Száldobosi Papp família” című történet szerint az 1809. évi nemesi felkelés után Sz. Papp József némi hatósági segédlettel saját halálhírét keltve, családja elhagyásával párhuzamosan eltűnt a Nógrád megyei Mohorán élő szűkebb környezete látóköréből. Persze korántsem biztos hogy ez valóban így esett meg, és a cselekményszövés egyéb oldaláról is eltérhetett a tényszerűségtől, de elbeszélésében az író erősen negatív megvilágításban (mindenkitől gyűlölt személyként) tárja elénk figuráját. Az alma e felől szemlélve sem esett messze fájától.
Száldobosi Papp János költött tartalmú Bardocszéki pecsétjének rajzát, Tagányi Károly történész-levéltáros 1880-ban közzétette a Magyarország Címertára megnevezésű füzetsorozatában, ahol címerről és címertervről beszél, mintha az ál-pecsét – amely másként sem követi a történetiséget – megfelelne ezek bármelyike által támasztott követelményeknek. Leírja ugyan, hogy a Főkormányszék elutasította a „tervezetet” (igazában a Gubernium, Cserey alkirálybíró bejelentésére lépett fel tiltó rendelkezésével), és utasította Bardocszéket, hogy hivatalos ügyeikben továbbra is Udvarhelyszék pecsétjét alkalmazzák, azonban elhallgatta a bűnesetté dagadt eltévelyedés mögöttes részleteit. Előfordulhatott, hogy végig sem olvasta az ehhez tartozó iratanyagot, vagy ha mégis, úgy tett mintha nem is látta volna.

A Címertárban lévő pecsétleírás így hangzik: A Sigil(lum) Inclyt(a) Sed(is) Bardotz 1816 Rendintegrat(um) köriraton belül, ezüst folyó partján dús lombú fa, tövénél egy nyugvó bárány (párduc) látszik, míg az egészet búzakalász s borostyánág veszi közre. Az ugyanottani képi ábrázolás – ami a voltaképpeni pecsétről lett (nem éppen azzal egyezően) odamásolva – a következőképpen néz ki: Kerektalpú pajzs talprészén hullámos ezüst pólyával osztott kék mezeje felső nagyobb részében, a pólyától induló lombos fa tövében alvó párduc fekszik, amely első ránézésre talán báránynak is hat. A pajzsot jobbról búzakalász, balról borostyánág övezi. Az, hogy Tagányi a párducot báránynak (is) nézte, mégis arra enged következtetni, miszerint nem vizsgálta végig a teljes dokumentum-mennyiséget, ahol kétségtelenül párduc megnevezéssel találta volna magát szemközt. Mellesleg a pecsétlenyomaton két egymás fölötti fa vehető ki, így Tagányi a pontatlan címerleírás és másolás hibájában is elmarasztalható. Ellenben Bardocszéknek a Sz. Papp féle pecséttől való főkormányszéki eltiltását, azzal a meghagyással hogy ugyanúgy Udvarhelyszék címerével éljen miként korábban tette, jól figyelte meg.
Mostani vizsgálódásunk tartama alatt némi körbetekintéssel nemsokára az is világossá vált, hogy a Tagányi-féle rajzra és ellenőrizetlen szóbeszédre épülően, a párduccal ékesített címerhez hasonló tervvázlat még előzőleg Bardoc falu megtestesítésére lett szánva, a tervező ezt töltötte fel egynémely kiegészítő tartozékkal (kard, nap és hold, valamint fa helyett faág), és a címerre mohón áhítozók felbukkanásakor átírta az egészet Erdővidék nevére. Itt ugyanúgy könnyen tetten érhető, hogy a nem éppen szilárd talapzaton nyugvó jelkép-együttes létrehozását, a fentebb kifejtett szemfényvesztő fondorkodás tárgya ihlette. Bardoc jól járt, megmenekült mindettől. Ám Erdővidék összessége ráfizetett, mert bölcsebb elődeivel ellentétben áldozatul esvén a megtévesztésnek, paródiába illő helyzetbe sodorva magát, az ebből való kimenekülés terhét is vállára vette.
Ennyi szánalmas bonyodalmat ölel fel Erdővidék címerének előélete. Ki hitte volna a szélhámosság egykori leleplezői közül, hogy a bűntárgyként lefoglalt akkori pecsétnyomó ábrája, csaknem két évszázad elteltével Erdővidék címerévé lép elő. Megboldogult Cserey királybíró uram, mennyei szállásán okkal vonhatja szigorúan össze szemöldökét a szerencsétlen utódok eltévelyedése láttán. Mert bárhonnan közelítjük meg – kis változtatással – a friss címer magában hordozza Száldobosi Papp János csalárd alkotását és szellemi örökségét.
Jobban szemrevételezve Tagányi Károly könyvének az eredeti (hamisítvány) pecséttel egybevágó címerrajzát, azon még a csalás tárgyiasult alakját felénk közvetítő Tagányi szerkesztette pajzs típusa (dobor) is azonos a mostanival.
A folyó is ugyanott fut a pajzstalpat átszelve, a régi fals, és az új címerben egyaránt. Annyi eltérés van közöttük – miközben még a Bardoc községnek szánt módosítást is el kellett szenvedniük –, hogy tervezőnk a fekvő párducot talpra állította, majd kardot nyomott a markába, ezenkívül a folyóparti fát kidöntve arról egy gallyat levágott, és felnagyítása után az állat baljába adta. A nap és hold mint általános székely jelkép jutott a kompozícióba, a pajzs meg lett toldva a koronával, ami nem jelent egyedi többlethozzáadást Erdővidéket illetően.
Mint bebizonyosodott a párduc ál-jelkép, nincs köze Bardocszékhez. Ekként való elismerése azonosulást jelent a múltbeli bűncselekménnyel, ráadásul bármiféle használatbavétele a hamis tanok legalizálásával lenne egyenlő, így nem kaphat jogosultságot Erdővidék címerében. Aminek egyértelműségét még az sem ingathatja meg, hogy a párduc bátor állat, melyet – miképpen a tervező címerleírásában előhozakodik vele – nem kell szégyellnünk. Hát ez az amiben, jóllehet ismeretforrás hiányától sújtottan, de végzetesen téved. Nem lehet mindegy, mit és hogyan teszünk a címerpajzsba, és ha a feltárt ismeretek fényében pillantunk a tárgyalt címer keletkezésének menetére, határozottan el kell vetnünk úgy a párduc, mint a hasraütésszerű jelképkeresés módszereinek fennmaradását.
A fentebb írtakon túlmenően megemlítjük azt is, hogy az újonnan létrehozott emblematikus összeállítás a történeti hűséget szem előtt tartók körében már csak ezért sem szerezhetne elfogadottságot, mivel teljes mértékben hiányzik belőle Miklósvárszék kifejeződése, ami megengedhetetlen aránytévesztés a térség részeinek egybevont megjelenítésekor. Amúgy Miklósvárszék Baróttal, nagyobb súllyal esik latba Erdővidék összetételénél, és e kézenfekvő meghatározottság kihagyhatatlanná teszi a terület címeréből, ha azt Három- és Udvarhelyszék címerkép-elemein túlmenően akarjuk megteremteni. Ahogyan a főszékek régóta megvolt közjogi felsőbbsége sem maradhat el egy autentikus címerből.
A felsoroltakat megfejelhetjük azzal, hogy a valószínűtlenül nagy levelű tölgyág, kiterjedésében mérséklést érdemelne, de ezüst színe (máza) miatt sem látja el jól a neki szánt feladatot, erdő, vagy még inkább Erdővidék benyomásának keltésére. Sejthetőleg a faág többszörözése jobb képzettársításra adhatna okot. A tervező miközben komoly tudásanyag birtokában van, mintha kissé visszaélt volna az általános információszegénységgel, és talán akaratlanul, de kihasználta a szakmai kontroll hiányát is.
Viszont akkor értelemszerűen kívánkozik elő a kérdés, milyen legyen Erdővidék címere? Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy kétségkívül egy jobban előkészített folyamat eredményeképpen kellene véglegesíteni. Kizárva belőle a hamis elméletek odatolakodó tárgyainak tömegét, és a megrendelők követelődző elvárásainak torz elemeit. Továbbá nem kívánatos a légből kapott ötletelés üres produktumaival telített csomagok becsempészése sem. Sokkal inkább a történelmi múlt valóságosan fellelhető darabjaiból ajánlatos meríteni, akár a heraldika által megengedett áttételes módon is, az esetleges korábbi címerviselésre utaló jelekről nem megfeledkezve. Az új címer megalkotásának lehetőségei, amelyek egyben kívánalmak is, több megoldást nyújthatnak. Ha van emléke régebbi címerviselésnek, az feltétel nélkül átvehető. Úgyszintén magától értetődő valamely jellegzetesség, létesítmény, egyedi természeti adottság, keretek között véghezviendő beépítése. Még több okot szolgáltathat címerbe vételre, ha úgynevezett beszélő címer megformálására alkalmas, az adott körzet nevét tükröző vagy magukban hordozó alakzatok állnak rendelkezésre. Olyan új címerkép bevitele általános jelkép gyanánt kivételesen megengedett, ami nem ezekhez kapcsolódik, de velük valamiféleképpen közvetve mégis összefüggésbe hozható.
Erdővidéknél a régi pecséthasználatot, főszékeitől átvett lenyomatok révén adottnak mondhatjuk, amelyeknek egyes elemeit nem hagyhatjuk el a sajátunknak megtenni óhajtott címerből már azért sem, mert Miklósvár-és Bardocszék ezekből sarjadván ki, de mégis keblükben maradva, hozzájuk csaknem elszakíthatatlan kötelékek fűzték. Ezeknek feltüntetési formáit az összevont címerváltozatok megrajzolásával előzőleg már kifejtettük. Tulajdonképpen ennyivel elintézettnek vehetnénk szűkebb pátriánk jelképalkotásának dolgát, amellyel meg is felelnénk majdnem minden idevágó előírásnak, de amennyiben minél inkább belemerülünk az elmélkedésbe, erősödhet annak érzete, hogy jelenjenek meg a címerben Erdővidékre, pontosabban Miklósvár- és Bardocszékre határozottabban emlékeztető motívumok. Ez leginkább egy többszörösen összetett pajzsban valósítható meg. Mégpedig vagy a főszékektől átvett kétosztatú címer közepén, a tagoltan álló felső pajzsmezőbe tolt ékkel kiegészítve, vagy boglárpajzsnak a nagypajzsra illesztésével. Az utóbbinak nem elhanyagolható előnye, hogy adott helyzetben önálló címerként szerepeltethető, továbbá az ékelt formával szemben, ahol a hely korlátai miatt csak nagyon leegyszerűsített címerkép állítható az elkeskenyedett mezőbe, itt másféle sík-kiképzés is lehetővé válik. Végső soron pedig a boglárpajzs bővítésével, egészében függetlenített címer fejleszthető ki.
Egyébiránt Erdővidéken nem található a teljes tájegységet jellemző sajátosság, az erdőt kivéve. Amellett hogy ez kiemelt adalékként kezelendő, fákat illetve facsoportokat nem mindig esztétikus címerre vinni. Ennél kézenfekvőbbnek érezzük magát a pajzsot stílizáltan erdővé tenni, mégpedig annak színével, ami által a zöld pajzsfelület mellett köteleznénk el magunkat, ez alkalomra megteremtve a „beszélő pajzsmező” fogalmát. Ugyanakkor, amiért az így keletkeztetett tarpajzs pusztán nem elegendő a két kis szék megjelenítésére, a zöld pajzsra Miklósvár- és Bardócszéket másképpen is tükröző részletek elhelyezése indokolt. Valamint hogy a nemrégiben még érvényes kettősség itt is érvényesüljön, a boglárpajzsnak középen arany sávval (pólya) keresztülvágása szükséges, ami egyben a székek között kanyargó Bacon és Barót patakokat lenne hivatva jelölni. Miklósvárszék nevéből eleve következik a „vár”-nak igénybe vétele (ennyit megtartva az 1833. évi terv szellemiségéből), aminél kifejezőbbet amúgy sem lelhetünk azon a vidéken.
Bardocszék ilyen nézőpontból sokkal nehezebb feladatnak bizonyul. Néveredetéről semmit nem tudunk, jelentéséről még ennél is kevesebbet. A párduc „legenda” még legendának sem elegendő, közönséges szélhámosságból kiindult csalás, azaz bűncselekmény elkövetése hozta napvilágra, józan gondolatokban mint szimbólum, eséllyel nem merülhet fel. Távolról való elkerülését, az ismeretek átadásával nyomatékosan hangsúlyozva, csak indítványozni vagyunk képesek.
Ami címerképként szóba jöhet, az Bardócszéken körülnézve meglehetősen kevés. Épületet innen a címerbe venni, a miklósvárszéki képletes vár mellé már nem ildomos. A névadó egykori székközpont Bardoc községben egy nevezetesség található, a régi harang, hozzáillő környezetben akár része lehetne az ékelés, vagy a boglárpajzs illetve a különálló erdővidéki címer valamely osztatának. Végiggondolva a lehetőségeket, talán címerképi al-pajzsra helyezése hozhatna elégséges eredményt, amit valamely állat alakja elé lenne érdemes illeszteni. Az állat kiválasztásánál sas vagy sólyom adódik leginkább a célhoz közelállónak.
A kerecsensólyom, azaz turulmadár, a magyarság székely vonatkozásokat is tartalmazó eredetmondájának központi résztvevője, ezenkívül a sólyom kapcsolódik Bardocszék legnépesebb falujának Vargyasnak múltjához, amennyiben az ott lakozott kiváltságos fejedelmi solymárokat idézi fel. A hatalom jelképeként szintén megjelentethető sólyom, mint Erdővidéken valóságosan létező ragadozó madár, az itt sohasem volt talmi párducot e téren is felülmúlja.



Ékeléses változatok

A boglárpajzs függetlenítésével, Erdővidéknek további címerformája alakítható ki. Ebben a háttérként elhagyott háromszéki részletek a várkapuba és a bástyák fölé (csillagok) átvihetők, míg Udvarhelyszék öt vörös keresztje, a bardóci harang körvonalaitól övezve a sólyom védőpajzsára tehető fel. A sólyom másik lábába csatabárd (netán egyéb fegyver) a pajzsfőbe nap és hold, az egész pajzsra arányos heraldikai korona kerülhetne.




Boglárpajzs alkalmazása





Erdővidék önálló címertervei

Az összekuszált szálak kibogozása után, lehetőségeinkhez mérten ennyit tehetünk a tisztább alapokon nyugvó erdővidéki címer megszületése érdekében. Az itt bemutatott tervrajzok nem kötelező erejűek. Ám úgy véljük, ha az erdővidékiek szűkebb vagy tágabb közössége értékálló címert szeretne magáénak tudni, annak gondolatisága nagyjából ekörül foroghatna.
Természetesen a (Történelmi) Vitézi Rend Egyesület helyi tagsága úgy rontja le
saját tekintélyét, és róla a közvéleményben megszilárdult másként sem mindig kedvező képet, ahogy neki tetszik. Azonban nem titkolhatjuk el, hogy ez a magatartás nem méltó egy ilyen szerveződéshez, és másokat is figyelmeztetünk, óvakodjanak az annak idején törvénytelen mesterkedések által kreált, de az ősök ébersége falán áthatolni képtelen, megtépázott hitelű jelképek sajátjuknak vallásától. A továbblépéshez értelemszerű lenne az elhamarkodottan felvett címertől való elállást, és a kérdéskör újragondolását napirendre tűzni.
(2009/10 telén)

[Aljas Bértollnok]

Prókátorom,
Itt a transindexen van a Történelem sorozat, miért nem küldöd oda a kéziratot?

[prókátor]

A szerző célja, továbbra is az ismeretek minél szélesebb körben való terjesztése, és az alábbi írás közléséhez hozzájárult.

(Megjelent: Erdély.ma 2011.szeptember 07. /dokumentum/).

Erdővidék hagyatéka
(Múltidézés dióhéjban)


Ha annyit mondunk: Erdővidék, keveseknek támadhat olyan gondolata, hogy a mai közfelfogás szerinti kiterjedésében – a református egyházszervezetet kivéve – jogilag soha nem létezett térségről van szó. Viszont földrajzi és kulturális értelemben, már jóval meghatározottabbnak számít. Amennyiben fekvéséről rövid vázlatot szeretnénk adni, ezen elnevezés alatt pillanatnyilag a Barcasági-medencének északkeleti kiszögelése értendő, aminek határait a Rika-környék és a Dél-Hargita perem-hegycsúcsai, majd folytatásukban egy ponton Mikóújfalunál az Olt folyó keleti ága, innen a Baróti hegység gerincvonala, valamint az Olt kanyarulat nyugati (Hídvégtől Felsőrákosig tartó) szakasza képezi. Nem ritkán Baróti-medenceként is emlegetik.
Ismertetésünknek nem célja, a székely eredetkérdés és a honfoglaláskori viszonyok ingoványos talajára lépve végtelenségig nyúló fejtegetésekbe bocsátkozni, csupán a szász betelepülés előtti idejöveteltől vesszük szemügyre a tényleges adatokat.
Erdővidék 1876-ig voltaképpen két egymástól függetlenül létező, de a közelség miatt mégis rengeteg szállal összekötött közigazgatási terület, Miklósvárszék és Bardoc fiúszék összefoglaló megjelölése lett az idők folyamán. Közülük Miklósvárszék némileg jelentősebb jogosultságokkal felruházott szerveződésként jött létre.
A XII.-XIII. sz.-i benépesítés is e kettősség jegyében zajlott le. A Szászsebes környékéről érkező sepsi székelyek érkeztek legkésőbb a mai Háromszékre, de feltételezhetően egy csoportjuk még a Barcaságról az Olt mentén északra fordult, és nagyjából a Barót patakig nyomult előre. Eközben más részük az Ajta völgyben keleti irányt véve haladt tovább. De megeshetett, hogy ettől némileg eltérően, a sepsi székelyek egésze a majdani Sepsiszéket birtokba vette, majd valamely töredékük szintén az Olt folyó partvidékén az előző változathoz hasonlóan került Erdővidék déli felére, ahol utóbb Sepsiszékből kiszakadva Miklósvárszék alakult meg. Egyes történészek a Baróti-hegységen való átkelésben látják a sepsiek ide költözését megvalósulni, ami nem lehetetlen, csupán ésszerűsége vitatható.
Erdővidék északi hányadának elfoglalása, ezt követően a telegdi (udvarhelyi) székelyek Homoród-menti telepeseinek a Rika hegységen keresztül erre húzódó kisebb köteléke révén ment végbe, és évszázadok múlva Udvarhelyszék főhatósága alatt itt hozták létre Bardoc fiúszéket. Későbbi bejövetelüket főképpen az igazolja, hogy Erdővidék kulcspontjának számító Barót és közvetlen határa, a korábban e helyre érő sepsi székelyek kezére jutott.
Miklósvárszék az Olt-menti településsorban középen lévő Miklósvárról kapta nevét. Első ilyetén említése 1459-ben Lábatlani János székely ispánnak a medgyesi tartománygyűlésen kiállított ítéletlevelében olvasható. Ebben, a Miklósvárszék szabadságjogait kétségbevonó sepsiszékieknek meghagyja, hogy a nevezett széket, előzőleg több uralkodótól (Zsigmond és Mátyás) már megerősített kiváltságaiban ne háborgassák, bekebelezési törekvéseikkel hagyjanak fel. A Zsigmondtól eredő 1404. évi oklevél még nem mondja Miklósvárszéknek ezt a körzetet, csak Miklósvár faluról szól, amely Stibor vajdától – aki 1396 és 1401 között töltötte be a tisztet – engedélyt nyert a többi székek módjára törvényszéket ülni. A király ekkor megparancsolta, hogy az ügy részletes kivizsgálásáig Sepsiszék ebben ne merje korlátozni. Ezeket a jogbiztosító intézkedéseket 1531-ben Szapolyai János, 1610-ben Báthory Gábor, 1627-ben Bethlen Gábor, 1690-ben (közvetve) I. Lipót, és a XVIII-XIX. sz.-ban úgy-ahogy, más Habsburg fejedelmek is megerősítették.
Fennállásuk alatt, az önállóság végig kiemelt kérdése volt Miklósvárszék és Sepsi-(majd) Háromszék viszonyának, minek során az előbbi, részleges elkülönülését többé-kevésbé végig megőrizte, de a székek szintjén nem tudott teljes jogú alkotóelemévé lenni a magyar államszervezetnek. Egyfajta sajátos relációban lett tagja negyedikként, Háromszék társszéki szövetségének. Egészen szabad kezet mindössze a jogügyletek legfelső igazságszolgáltató szervek elé vitelének közvetlen lehetőségében, és a valamelyest önálló közgyűlések levezetésében kapott. E szűkített hatáskörűség a legfőbb tisztségviselő rangjában is megnyilvánult, ugyanis Miklósvárszék élén alkirálybíró állt, aki segítőivel, az ingadozó számú asszeszorokkal és a jegyzővel látta el a szék irányítását. Mint látható annak központja először Miklósváron volt, innen Bölönbe tették át, később Nagyajtán és Baróton váltakozott. Némely források Köpecet ugyancsak a valamikori székhelyek közé teszik.
Az 1600-1700-as esztendők fokozott háborús pusztítást és kemény természeti csapásokat hoztak az itteni lakosságra. Ezeket nagy áldozatokkal sikerült átvészelniük. A kis szék népe többségében hadköteles lévén, valamennyi közelebb-távolabb dúló fegyveres vállalkozásból kivette részét, ugyanakkor a Baróti-medence forgalomtól kieső elég körülményesen megközelíthető völgyfüzéreit, zárt elhelyezkedésük folytán kevesebb támadás érte.
Nagyszabású átalakulást hozott 1762-64-ben a székely határőrségnek új alapokra való helyezése, az osztráknémet államhatalom által. Csíkhoz és Háromszékhez hasonlóan Miklósvárszék szabad lakosságának azon részét, amely nem birtokolt legalább két (minimum negyedtelkes) jobbágyot, határőrszolgálatra kötelezték. Ezen belül a szegényebb lófő családokat (mint többnyire az egykori lovas puskásoknak ellenőrizetlenül a lófők közé szivárgott utódait) és a közszékelyeket gyalogezredekbe, míg a javarészt eredetileg is a felsőbb osztályba tartozó jobbmódú, kisnemesi sorban élő lófőket a huszárezredbe sorozták. Az armalista kisnemességet szintén vagyoni állapotuk szerint kényszerítették gyalog illetve huszárszolgálatra. A lovagrendűeknek titulált huszárok mindvégig könnyebb feltételek mellett viselték a rájuk szabott terheket. Arányuk a katonai létszám ötödére, családtagokat beleszámítva negyedére, a helyi összlakosságnak pedig nyolcadára tehető. A határőrség effajta bevezetése – mint másfelé is a székely határvidéken – kettős közigazgatási felépítést eredményezett, ahol számos hatáskör megoszlott a katonai parancsnokságok és a miklósvárszéki tisztikar között.
Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc idején mind a helyi határőrszázadok, mind az önkéntes vagy sorozott csapatok kivették részüket az önvédelmi-függetlenségi harcokban. Kudarcba fulladt helytállásuk után, a hatalmat gyakorlók önkényes átszervezést hajtottak végre a vidéken. Ennek tiszavirág életű fennállását követően, az osztrák-magyar kiegyezés létrejöttével már a hagyományos székrendszer megszüntetése került előtérbe, és 1876-ban az ide tartozó településeket megyeszervezetbe sorolták. Miklósvárszék némileg megnagyobbodva, miklósvári járásnak átkeresztelten élte túl a beavatkozást, és így maradt fenn 1920-ig. De akkor minden vonatkozásban más világ vette kezdetét. A Romániához csatolástól mint nagyajtai, 1924-től 1950-ig pedig mint baróti járás élt tovább, majd végérvényesen megszűnt. Miközben az 1940-44 közötti magyar világ megint „miklósvári” jelzőt illesztett a „járás” szó elébe.
Erdővidék északi fele a majdani Bardoc (fiú)szék, amint fentebb írva volt, a telegdi székelyek Ríka-hegyvonulatot átlépő nemzetségei által lett megszállva, ami egyértelműen a sepsiek idejövetelét követően zajlott le.
Bardocszék a Baróti-medence felső – Barót-Bacon folyóvizeken túli – szegletének közepén fekvő Bardoc faluról kapta nevét. Ilyen formában róla való legkorábbi feljegyzés, az 1635 nyarán I. Rákóczy György fejedelemtől keletkeztetett kiváltságlevél oldalain található, amely egyúttal igazolást nyújt arra nézve, hogy azelőtt Vargyas-kerületként is szerepelt a hivatalos ügyvitelben és a köznapi használat során. Az okirat szerint az itteni kilenc falunak mindig saját maguk választotta alkirálybírája és törvénykezése volt, ahonnan az udvarhelyi főszékre lehetett apellálni. A fejedelem ezt erősítette meg a fenti dokumentummal, de az ebben alkalmazott „mindig” kifejezést óvatossággal kell kezelnünk. Legfeljebb a kihallgatott tanuk és más bizonyságtevők emlékezetének határáig fogadhatjuk el az efféle korszakkijelöléseket. Már csak azért is, mert Bardocszék és Vargyas-vidék addig egyetlen leírásban sem található meg. Úgyhogy az itteni közigazgatás szerveinek valódi kezdeteit aligha tehetjük harminc-ötven évnél előbbre, tehát körülbelül az 1580 és 1610 közötti időszak vehető ebből a szempontból figyelembe. Székhelyének valószínűleg eleinte Vargyast jelölték ki, azután Bardocon állandósult.
Bardoc fiúszék további sorsa a Miklósvárszékihez hasonlóan alakult a XVII. sz.-ban, majd a határőrség felvételekor, és 1848-49-ben is. Az 1876. évi megyésítéskor azonban létezésének végleges megszűntetését volt kénytelen elkönyvelni. Az Udvarhelyszék helyére lépő Udvarhely megyében nem maradt még részleges önkormányzata sem, mivel az újonnan felállított oklándi járásba olvasztották be.
A két kicsiny szék hatásköreinek összevetésekor legszembetűnőbb eltérés, az igazságszolgáltatás szerkezetében fogható meg. Miklósvárszék az alsó fokú perek lefolytatását tulajdon kebelében oldotta meg, ezek fellebbviteli fóruma (már amikor ebben önkényesen nem gátolták) nem a sepsi illetőleg háromszéki törvényszék, hanem az uralkodó, vagy a királyi tábla volt. Bardocszék másodfokú ítélkezését ezzel szemben a szokásos udvarhelyszéki bíráskodó testület végezte. Másik fontos különbség volt hajdanán, hogy Miklósvárszék követeket küldhetett az országgyűlésre, ám Bardoc fiúszéknek nem adatott meg ez a kiváltság. A közgyűlések tartásának miklósvárszéki privilégiumára fentebb már utaltunk, Bardocszéket ez sem illette meg. Miklósvárszék kissé tekintélyesebb helyzete nyilvánvalóságát alátámasztja a korabeli okmányokban előforduló feltüntetésének módozata is. A „Miklósvárszék” névalakzat híven tükrözi a terület önállósághoz közelebbi voltát, a „Bardóc fiúszék” forma pedig eleve magában hordozza a nagyobb mértékű korlátozottságot.
Miklósvárszék magasabb szinten állását támasztja alá, hogy az Erdővidéken vásártartási engedélyt szerzett helységek (Barót, Nagyajta, Telegdibacon, meg talán Sepsibacon és Bölön) túlnyomó hányada – Telegdibaconon kívül – ennek a törvényhatóságnak volt alárendelve.
Az „Erdővidék” nevezet, írott forrásokban viszonylag későn jelent meg. A pápai tizedjegyzékekben olvasható „Erdőhát”, nem húzható rá erre a körzetre, mivelhogy Telegd (Udvarhely) széket fedi le. Hanem az 1616-os Bethlen Gábor féle okiratban az „Erdőköz” utalás, kifejezetten egyes miklósvárszéki falvak népére vonatkozik. Elsőként az 1614-ben végzett hadiszemle-összeírásban látható az Erdővidék (Erdővidéke) meghatározás, bár ekkor ugyanúgy Miklósvárszék értelemben vették igénybe, ahogy korábban a másik változatnál is történt. Ez időtől, közel egy évszázadig használták ezt a metódust, mint például az 1670. és 1683. évi lustránál, vagy az 1700-as évek elején, miközben Bardoc fiúszék falvait egyszerűen Udvarhelyszék címszó alatt vették nyilvántartásba. Az osztrák uralom kiteljesedésével, de főképpen a határőrség bevezetésétől – a katonai felsőbbség érdekei alapján és az egységesítési igények miatt – már az egész Baróti-medencét vagyis Miklósvár- és Bardocszéket együtt értették ezen megnevezés alatt.
Az „Erdővidék” (Erdőköz) megfogalmazás a XVIII. sz. hajnaláig egyedül Miklósvárszékre vonatkoztatva merült fel, és ez arra enged következtetetni, hogy a definíció eredetileg csakis ezt a tájegységet ölelte fel. Vélhetően az Erdővidéki Református Egyházmegye esetében ugyanígy volt, a kezdeti, és pusztán Miklósvárszéket megjelenítő Erdővidék címzés lett kiterjesztve Bardócszékre is, jóllehet az itteni önálló esperesi kerület megszületésekor, 1654-ben.
A két törvényhatóság egyesítésének gondolata az 1800-as évek második felétől került előtérbe. Mint szóltunk róla, 1764-től kettős igazgatás – katonai és polgári – jött létre, melyből a katonai hatóság egyes századparancsnokságainak hatásköri dimenziója, eleve nem esett egybe a székhatárokkal. II. József uralkodása alatt olyan átmeneti módosításokat hajtottak végre, melynek eredményeként a két kis széket ugyanazon megyéhez csatolták, csakhogy ezen belül a települések – növelvén a széttagoltságot – három járásba lettek beosztva. A császár halála után egy miklósvárszékiektől jövő egyesülési kezdeményezést, pedig a bardócszéki tisztség utasított el.
Innentől megszaporodtak a kísérletek az érintett székek összevonásának megvalósítására, és ezek motorjává a tágabb mozgásterű és tekintélyesebb Miklósvárszék lett. Az 1811-ben erre nézve beadott javaslattól a Főkormányszék zárkózott el, de 1837 folyamán szintén hiába próbált a két elöljáróság eredményt elérni, akkor már Erdővidék főszékké szervezése ügyében. Habár az 1841-44. években ismét tárgyalásra vitték a kérdést, egyéb okok miatt ez is sikertelenül fejeződött be. Erdővidék két felét, 1848-ban Háromszékkel közös katonai felügyelet alá helyezték, azonban a polgári igazgatást ez nem szüntette meg. A szabadságharc bukásával 1850-től 1860-ig Miklósvár- és Bardocszékekből egy-egy diktatórikus irányítású alkerületet képeztek, minek utána szerencsére az előző berendezkedés lépett újra életbe.
A kiegyezést tető alá hozva, politikusaink a hagyományos székhálózat Ffelszámolását látták szükségesnek, és az ország többi részén működő minták alapján létrehozták a székely megyéket. Erdővidéken ekkor lökést kapott a legalábbis ugyanazon megyéhez tartozást sürgető akarat, aminek érvényre vitele az erdővidéki járás felállítását jelenthette volna. Ezzel szemben az illetékesek erejéből csak Sepsi- és Telegdibacon egybeforrasztására futotta. A megfontolás nélkülinek tűnő beavatkozással a bardocszékiek jártak igazán rosszul, ugyanis a frissen megalakított oklándi járásba sorolták őket, míg a néhány Felső-Fehér megyei községet is magához láncoló miklósvári járás, Nagyajta székhellyel, a régi Miklósvárszék folytatásának felelt meg.
Ezt az ellentmondásos állapotot óhajtották a kárvallottak 1883-84-ben megszüntetni a járások megváltoztatásának törvényes lehetősége alapján. Evégett mozgalom indult Erdővidék egybecsatolása érdekében, ámde a pártpolitikai ellentétek megint elgáncsolták ennek kivitelezhetőségét. Csökkentette a megvalósulás esélyét az olyasféle felületes tervezgetés, miszerint az egységes Erdővidék jövőjét Brassó, Udvarhely, vagy Nagy-Küküllő megyéhez kellene kötni.
Lényegileg a végső ilyetén kezdeményezés volt az 1906-ban Barótra összehívott népgyűlés, ahol a tizenöt faluból odasereglett kétszáz résztvevő akképpen határozott, hogy az egyesülést támogató emlékiratot a budapesti kormánynak megküldik. Sajnos az ügy, ezennel is a komolytalan elképzelések és a központi politika érdektelenségének áldozatává vált. Barót 1911. évi Udvarhely megyéhez csatlakozási szándéka, a járási székhelynek Nagyajtán létéből ffakadt, és vélt önnön mellőzöttségének elkapkodott cselekvésbe torkolló reakciójaképpen értékelendő.
Erdővidék egységének gondolata a későbbiekben sem ment feledésbe, és bár történtek strukturális változások, ebben a kérdésben nem született döntés. Az 1968. évi adminisztratív felforgatás mindössze tartósított egy felemás helyzetet, hiszen Erdővidék egyesítése, azaz, e körzetben elkülönült igazgatás megteremtése – dacára hogy minkét al-szektora Kovászna megyéhez tartozik – mindmáig nem következett be. A baróti medence lakóinak ezt szorgalmazó évszázados törekvése hatástalannak bizonyult, utódaik körében a fennálló állapotokat elfogadó beletörődés uralkodott el. A többséget ilyesmi már nem foglalkoztatja igazán.
Noha a hegyek közé ékelt vidéket elkerülték az országos jelentőségű események, azért a históriában néhány megrendítő mozzanat fel van jegyezve – érdekes módon főleg Köpec lakóinak rovására. A Barcsay Ákos ellen lázadó székelyeket, 1660-ban a falu melletti síkon verte le iszonyatos kegyetlenkedések közepette a fejedelmi haderő. Nem maradt el ettől az osztrák katonaság és idegen támogatói jóvoltából 1848-ban szintén Köpecen elkövetett gyújtogatás, valamint az ezzel párosuló gyilkolás-sorozat, aminek aztán a magyar honvédsereg vetett gátat, keményen megtorolván a gyalázatos rémtetteket. Szárazajta 1944-es mártírjai zárják a szomorú felsorolást.
A vidék népének utolsó számottevőbb megmozdulását jelentette, amikor 1919 decemberében, itteni önkéntesek százaitól zsúfolva futottak ki az Ágostonfalvi vasútállomásról azok a szerelvények, amelyeknek utasai az első népfelkelő alakulatait adták a Kolozsváron formálódó, reményteli, mindazonáltal sajnálatos legyőzetésre ítélt Székely Hadosztálynak.
Hittörténeti és egyházfegyelmi összefüggésben lett fontos fejleménye az erdélyi protestáns vallásfelekezeteknek, a Nagybaconi egyházközségben lefolytatott három református, és Nagyajtán kétszer, valamint Bölönben egyszer összehívott unitárius zsinat.
Erdővidék bővelkedett kiváló képességű emberekben. Saját kebelében született vagy innen származott tábornokok és más magas rangú katonatisztek, művészek, irodalmárok, egyházi nagyságok hosszú sora, valamint az épített és természeti környezet gazdagsága kétséget kizáróan mutatja, hogy úgy a helyi, mint az egyetemes magyar értékek nem mindennapi csarnokát tudhatja magáénak. Úgymint az 1848-as illetve I.-II. világháborús honvédtisztek, azután Benkő József, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Benedek Elek, Gaál Mózes, Sepsi-Nagybaczoni Molnár János, Konsza Samu, Nagybaczoni Nagy Vilmos, a Telegdi-Baczoni és Szárazajtai Inczék, Nagyajtai Csereyek,-Donáthok, Vargyasi (magyarhermányi) Máték,-Sütők, akiken kívül szinte végeszakadatlanul vehetnénk sorra a nevezetes személyiségeket és családokat. A műemlékek köréből válogatván, legrangosabb lakóépületei Dél-Székelyföld e szép pontjának a vargyasi meg olasztelki Daniel, továbbá a miklósvári Kálnoky kastély, míglen egyházi létesítményei színe-javát a bibarcfalvi-, bölöni-, magyarhermányi-, nagyajtai,- és nagybaconi templomok fémjelzik. Mellettük nem feledkezhetünk meg a néhány éve emelt – maga nemében egyedi – baróti református Istenházáról sem. Kisebb-nagyobb jellegzetes székely kúriákkal és paplakokkal, a falvak mindegyikében találkozhatunk.
Ezért ami a múltat illeti, méltán lehetünk büszkék erre az apró székelyföldi táj-gyöngyszemre. Ellenben jelenkorunk gyakran értékrombolással járó áldatlan ténykedése nem ad okot a dicsekvésre, még ha egyre fogyó kincseinkben – ideig-óráig – némiképp így is dúskálhatunk. Erdővidék társadalma, sajnos a múltbeli jól szervezett közösségeknek úgyszólván semmilyen téren nem léphet nyomába, ami egyebek mellett a kulturális örökség elhanyagolásán kívül, a jobbítást szolgáló igyekezet politikai hátterű szelektálásában vagy az egyéni érdekektől befolyásolt eltaszító bánásmódban is megmutatkozik. Nemkülönben kétes hírnevet hozhat, és joggal lehet szégyenkezni amiatt, hogy nemrégiben egy rendezvény kapcsán itt hangzott el az a minden felelősségtudatot nélkülöző kijelentés, miszerint nyugodt szívvel állíthatunk bármely valótlanságot történelmünkkel kapcsolatban, mivel más népek is büntetlenül teszik nap mint nap ugyanezt. Remélhetőleg utoljára hallhattunk ilyesmit Közép-Európa keleti féltekének eme jobb sorsra érdemes peremén.

Nagybaczoni Molnár Ferenc

[prókátor]

A gyógyító tábornok

Az erdélyi bevonulás után két hónappal, 1940 novemberében nevezték ki a Marosvásárhelyi Honvéd Csapatkórház parancsnokává. Három évig állt az intézmény élén, ekkor frontszolgálatra vezényelték, majd 1944 őszén néhány hónapra ismét átvette a kórház irányítását.
Az idén tíz éve elhunyt Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly orvos-tábornokra emlékezünk.

Az Erdővidékről származó tábornokok sorából Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly egyedüliként érte meg a magyar rendszerváltást. Az egyedi, és három évszázadba nyúló életet maga mögött hagyó főtiszt emléke előtt, nem lehet elismerés-nyilvánítás nélkül megállni.
Csíkbánkfalván született 1894-ben, S.-Nagybaczoni Molnár Károly polgári iskolai tanár, és egy osztrák apáca, Soller Ida gyermekeként. A jómódú lófőszékely nemzetségbeli elődök ősi lakhelyét Sepsibacont dédapja hagyta el, aki Marosszékre települve alapította a család ottani ágát. Legkisebb fia házasság útján került Csíkszékre, és ennek lett unokája az ugyancsak Károly nevet kapott majdani tábornok.
Gyergyóremetén kezdett iskolába járni, ahol szülei akkor tanítottak, majd a csíksomlyói, valamint ennek átköltöztetésével a csíkszeredai gimnáziumban folytatta tanulmányait, és itt érettségizett 1914-ben. Orvos akart lenni, ezért beiratkozott a kolozsvári egyetemre, viszont az első világháború kitörése miatt félbe kellett hagynia tanulmányait, mivel októberben sorozás alá vették és bevonultatták a székelyudvarhelyi 82. gyalogezredhez. Kis időn belül a budapesti 1. gyalogezredbe helyezték, és innen a Tartalékos Tiszti Tanfolyam elvégzésével szakaszparancsnok zászlósként nyomban a galíciai orosz frontra került. Részt vett a gorlicei áttörésben, majd az ezt követő visszavonulásban, de később is – 1916-tól hadnagyi rangban – az oroszországi hadszíntér tűzvonalában maradt egészen 1918 januárjáig. Ekkorra már, mint a 310. gyalogezred főhadnagya, századparancsnoki beosztásban.
A kegyetlen harcok folytán, ezredének állománya a korábbi háromezerről addig kétszáz főre apadt. Januárban viszont az itt kapott tüdőgyulladás következtében fél évig Budapesten tölthette betegszabadságát, ami alatt immár a fővárosi egyetemen, az előzőleg megszakított évet sikerült befejeznie. Csakhogy szeptemberben ismét behívót vett kézhez, és a veszélyeztetett olasz frontra küldték, ahol az állóharc miatt gyakran adódó szabadidejében készült fel későbbi vizsgáira. Novemberben mikor hírét vette hogy véget ért a háború, egy felhívás nyomán társaival hazaindult megvédeni az ország határait. A védelemből annyi valósult meg, hogy itthon még a fegyverétől is megfosztották a harmincegynéhány ütközetben hősiességével kitűnt csapattisztet.
Túltéve magát a bizakodásra okot nem adó helyzeten, folytatta az ebből kiutat mutató egyetemet, aminek költségeit – minthogy az Erdélyben nehéz körülmények közé jutott apjára nem számíthatott – különféle munkák elvállalásával teremtette elő. Emellett 1920-ban házasságkötésre szánta el magát, ami után egy évvel megszületett Károly névre keresztelt fiúgyermeke.
Az egyetem orvosi karán 1922-ben szerzett diplomát belgyógyász és fogorvos képesítéssel. Hamarosan a Honvédség Budapesti 1. számú Helyőrségi Kórházában, hivatásos katonai állományba véve nyert alkalmazást, majd két évre rá 1924 végén, a Pécsi Katonai Reáliskola orvosa és egészségtan tanára lett. Tizenegy esztendei ittléte során, miközben 1926 tavaszakor századossá léptették elő, a növendékek körében rendkívüli népszerűségre tett szert. Ezt követően 1936 és 1939 között a Pécsi Helyőrségi Kórház fogászati osztályát vezette, 1938-tól őrnagyi rangban. Pécsről a Ludovika Akadémiára irányították, intézményorvos és egészségtan tanár beosztásban. E helyen találta a második bécsi döntés.
A területváltozás foganatosítása után 1940 novemberében, érdemei valamint székely származása figyelembevételével, Erdélybe vezényelve kinevezést nyert a Marosvásárhelyi Honvéd Csapatkórház parancsnoki posztjára, ami előtt egy hónappal a Vitézi Rend is tagjai sorába vette. Három évig vezette a kórházat, mialatt 1942 tavaszán elérte az alezredesi rendfokozatot. Erdélyi állomáshelyéről 1943 közepén a lengyelországi orosz arcvonal közelébe rendelte az Egészségügyi Csoportfőnökség, a német fennhatóság alatti magyar megszálló erőkhöz tartozó 106. tábori kórház parancsnokaként. Amikor a hadműveletek előrehaladtával a gyógyintézet egy Lubartow nevű helységbe lett telepítve, a korábban ott élő zsidó lakosság összességét a németek már kivégezték. A kórház kötelékébe abban az időben százhúsz zsidó munkaszolgálatos tartozott, és amint beérkeztek a városba, a német városparancsnok közülük tízet követelt átadásra – mint mondta – erdőt irtani. S.-Nagybaczoni Molnár Károly megtagadta ezt a parancsot, tudván hogy megsemmisítésre szándékozzák vinni őket, és a többieknek szintén ezt a sorsot szánták. Munkaszolgálatosainak így nem esett bántódása.
Egy év harctéri kórházszolgálat múltán 1944 júliusában, az északkeleti Kárpátokban küzdő 1. hadsereg III. hadtestének vezető orvosi tisztségével bízták meg, és ugyanez év ősszén itt vehette át ezredesi kinevezését is. Novemberben visszairányították az Erdélyből Sümegre telepített Marosvásárhelyi Csapatkórház parancsnokságának újbóli átvételére, majd 1945 márciusában, innen Ausztriába történő átköltözésre kapott utasítást. Azonban a nagyszámú erdélyi menekült, és a Dunántúl hadisérültjeinek ellátása miatt a kimozdulás nehézségekbe ütközött, ezért csak szűkebb környezetével indult osztrák földre. Ott a Mura menti Frohnleitenbe érve, a németek az elhurcolt magyar egészségügyi anyagok raktárába küldték, ahol azonnal kórházat rendezett be.
Az előretörő oroszok nemsokára ide is eljutottak, és zaklatásaikkal állandó félelemben tartották a környék lakosságát. Szerencsére a közelben tartózkodó jugoszláviai partizánfőnöknő, Maria Siggert ugyanúgy tartott tőlük, és vérbajt színlelve a kórházba járt látszatkezelésre, egyidejűleg a kapura egy „Partizán Kórház” feliratú táblát szegezett, ami a továbbiakban védelmet jelentett a bennlévőknek. A partizánfőnöknő barátsága később is hasznot hajtott, amikor a háború végetértével két vagont biztosított számukra a legfontosabb orvosi berendezések Magyarországra juttatásához.
S.-Nagybaczoni Molnár Károly ezredes a szállítmánnyal való hazaérkezésekor, azt átadta az illetékes hatóságoknak, és úgy vélte megkezdheti saját élete helyrehozatalát. Csakhogy a háború folyamán minden értéke elpusztult és a szabadságot sem élvezhette sokáig, mert 1945 augusztusában letartóztatták, majd háromhavi fogvatartás közben megpróbálták háborús bűncselekményekért felelősségre vonni. Bár ez nem járt eredménnyel, két évig tartó népbírósági eljárás indult vele szemben, hogy valamiféleképpen népellenes bűnelkövetővé nyilvánítsák, attól sem zavartatva, miszerint soha semmiféle elítélendő tettet nem vitt véghez. Ártatlansága alátámasztásaként egykori munkaszolgálatosai írásba fektették, hogy annakidején a németek elleni fellépésével az életüket mentette meg, de balszerencséjükre, még őket fedték meg az ezredes melletti nyilatkozattételért.
Ugyanakkor a hatalom álságosságának jeléül, felajánlották neki a vád alóli felmentést és a tábornoki rangot, ha belép a kommunista pártba. Jelleme viszont lehetetlenné tette együttműködését az elnyomó szervekkel, így folytatódott az eljárás, de végül kénytelenek voltak felmenteni, és „csak” a nyugdíjat vonták meg tőle. Ezenkívül politikailag megbízhatatlan elemmé vált a parancsuralmi berendezkedés társadalmában, aminek összes következményét évtizedekig kellett viselnie.
Megfigyelői még e viszonylagos szabadonlétbe is nehezen nyugodtak bele, ezért 1953-ban újra megkísérelték elzárásának lehetővé tételét. Egy koncepciós ügy főszereplőjének szemelték ki, amelyben megfogalmazott vádak szerint, 1945 elején szervezkedést indított azt orosz haderő kiszorítására a Dunántúlról. Ám a képtelen vádak S.-Nagybaczoni Molnár Károly hajthatatlan ellenállásán összeomlottak, hamis beismerő vallomásra nem tudták rávenni. Ezzel a közvetlen életveszély elhárult a feje fölül, de mindezt követte a közel négy évtizedes létbizonytalanságot hozó háborgatás-sorozat, ami csak a rendszer 1990. évi bukásával szűnt meg. Ekkor elégtételt nyert addigi viszontagságaiért. A régen kiérdemelt tábornoki rangot 1991-ben érte el, és üldözött törzstisztből országszerte ünnepelt személlyé vált. Száz éves korát elérve, az országos megbecsülés fényében állhatott nagyszámú tisztelői elé, százhat esztendősen pedig még több elismerésre jogosultan a legidősebb magyarországi férfiként tartották számon. Életének százhetedik évében 2001. június 20-án hunyt el Budapesten. A Kerepesi temetőben lelt végső nyugodalmat.
Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly ritkaságszámba menő pályafutásának rendkívüliségét még inkább növeli, hogy rajta kívül jelenleg nem ismeretes magas rangú törzstiszt vagy tábornok, aki valaha ilyen magas kort ért volna meg e földtekén.



Nagybaczoni Molnár Ferenc


Erdély.ma/dokumentum/ 2011. november 07